A kommunizmus utolsó két évtizedében nem sok idõnk volt azon gondolkodni, hogy a demokratikus ellenzéki mozgalomban van-e közöttünk valódi reneszánsz mûvész. Ma úgy látom, volt valaki, aki képes volt arra, hogy egészen új, és a mûvészek által korábban fel nem fedezett “mûfajokban” is jelentõset alkosson. Többek között olyanokban, mint a sokszorosító eszközök vasfüggönyön keresztül történõ átcsempészése, vagy barátjával, a mobilszobrász Haraszty Istvánnal együtt évtizedekkel korábban leselejtezett stencilgépek életre keltése, az éppen aktuális lakásában megrendezett házibulijai vagy a Galamb utcai “Szamizdat-butik” mûködtetése. Az elmúlt rendszerben azt tanították, hogy a “lét határozza meg a tudatot.” Rajk László és a többi szamizdat mûvész esetében ez a vulgármarxista megállapítás annyiban változott, hogy az (ellenzéki) lét határozta meg azt a mûfajt, amelyben éppen alkotott.
Rajk László kifogyhatatlan energiái szerencsére a hagyományosabb mûvészeti önkifejezés felé is utat találtak: készített grafikákat, tipográfiát, tervezett s olykor saját kezûleg épített házakat, szervezett városközpont rehabilitációt, írt tanulmányokat, s ezek mellett számtalan színházi és filmdíszlet kötõdik a nevéhez. (Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis épp a legsikeresebb díszlettervei hivatalosan egyáltalán nem kötõdhettek a nevéhez, azokat csupán névtelen strómanként tervezhette, vagy neve helyett a “Plusz Stúdió” felirat jelenhetett csak meg.) A kommunizmus összeomlása óta eltelt tíz év már elegendõ távlatot biztosít ahhoz, hogy bizonyosak legyünk benne: Rajk akkori munkáit nem csupán alkotójuk politikai bátorsága, a diktatúrával szembeni erkölcsi kiállása teszi figyelemreméltóvá, hanem saját mûvészi súlyuk, kvalitásuk.
Én magam azonban nem voltam és nem vagyok mûvészettörténész, így más oldalról közelítem meg Rajk László munkásságát. A kádárizmus utolsó két évtizedében földalatti- (vagy ahogy akkoriban, orosz szóval mondtuk) szamizdat könyvkiadóként dolgoztam, s az általam kiadott könyvek jelentõs részét Rajk illusztrálta. Ám az illusztrált szamizdat megjelenéséig Magyarországon évtizedeket kellett várni. A legelsõ szamizdatok a sztálinizmus börtöneiben készültek, ahol már az is nagy szó volt, ha a politikai foglyok cigaretta, vagy toalett papírra írhatták üzeneteiket. Például a recski táborban még erre sem volt mód. Az ott bebörtönzött Faludy György rabvers kötete azonban papír hiányában is fennmaradt a rabtársak emlékezetében, akik fejezetenként megtanulták a kötetre való verset, bízva abban, hogy ha kijutnak a magyar gulagról, késõbb papírra is vethetik azokat. A szögesdrót túloldalán a szabadság csak annyival volt nagyobb, hogy papírhoz, tollhoz lehetett jutni…
Az 56-os forradalmat követô véres megtorlás után hosszú idõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy cenzúrázatlan kiadványok jelenjenek meg az országban. Túl közeli volt még a többszáz halálos ítélet emléke, túl erõs volt az elnyomó gépezet, amely minden erejével igyekezett elfedni rettegését a szabad gondolatoktól és a cenzúrázatlan kiadványoktól. A diktatúra féltékenyen vigyázott a sokszorosító eszközökre. Mindezt ma már elképzelni is nehéz. A nemzeti ünnepek elôtt, egészen a nyolcvanas évekig, a titkosrendõrség írásmintát vett az írógépekrõl. Ha valahol megjelent egy szabad gondolatokat tartalmazó géppel írt röplap, rendõrségi szakértõk százai dolgoztak azon, hogy kiderítsék: a szöveg hol, melyik írógépen és kinek a keze által készült.
Minezek ellenére a hetvenes években kezdtek terjedni az írógéppel sokszorosított szövegek. Eleinte fõként a nyugati- vagy az emigráns sajtóból átvett újságcikkek, késõbb már név nélkül vagy álnéven vitairatok is. A hetvenes évek végén színrelépõ magyar demokratikus ellenzék két területen is lényeges változást hozott: írásainkat, nyilatkozatainkat kihívó módon, valódi nevünkkel vállaltuk, valamint programszerûen kezdtünk cenzúrázatlan szövegeket terjeszteni, kezdetben írógéppel sokszorosítva. Azonban hamar rájöttünk, hogy a cenzúrázatlan gondolatok szélesebb körû terjesztéséhez mindez nem elegendõ. A gépelés túl lassú volt, indigóval, normál papírra legfeljebb 2-3 másolatot lehetett készíteni, ha pedig hártyavékony átütõ papírra dolgozunk, alig lehet elolvasni a szöveget. A gépelt könyveknek nem volt kötése, borítója, a lapok könnyen szétszóródtak, elszakadtak. Ennek dacára Magyarországon legalább tíz éven át, a cenzúrát megkerülve, ezt a technikát alkalmazták a különbözõ kiadók.
Magam mindig is azt gondoltam, hogy a gépelt szamizdat nem a megfelelõ megoldás. Olyan technikát kellett keresnünk, amivel nagyobb péládnyaszámban, igényesebb formában lehet lapokat, könyveket megjelentetni. Ma talán kevesen gondolnak arra, hogy szamizdat elõállítása pénzbe is került, költségeink csak a kiadványok eladásával térülhettek meg. Én tehát a szamizdatot árunak tekintettem, amelynél nem volt mellékes szempont az elôállítási ár, a tárolhatóság a külsõ megjelenés. Mivel demokratikus viszonyokat és piacgazdaságot szerettünk volna Magyarországon, igyekeztünk minél több “piaci elemet” muködtetni a szabad gondolatok terjesztése terén is. Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, mire kiderült, hogy e téren is ez a megoldás: állami vállalatoknál dolgozó nyomdászok jelentkeztek, akik fizetésért hajlandóak voltak kinyomtatni szamizdatjainkat. Persze különös, egy kicsit sántító “piacgazdaság” volt ez: a nyomdászok valószínûleg lopták a papírt, a festéket, a könyvkötõ anyagokat. Noha a szabadságért dolgoztak, számukra az ezért kapott kereset egyáltalán nem volt mellékes, mi pedig végre át tudtunk törni a gépeléssel elérhetõ maximum száz-százötven darabos “bestseller példányszámot.”
A cenzúrázatlan irodalom legnagyobb hányada (legalábbis eleinte) nem ilyen módon készült, hanem igazi földalatti technikával. Magyarországon a nyolcvanas évek elejére négy sokszorosítási módszer terjedt el: a szitanyomás, a stencilezés, az úgynevezett rámkázás (ami stencilpapír szitakeretre történõ feszítését és kézi lehúzását jelenti), illetve az ofszet technika. Magam mind a négy módszerrel foglalkoztam. Ismertem az elõkészítés és a nyomtatás egész folyamatát és erre másokat is megtanítottam. Az AB Kiadó megalakításának elsô percétõl arra törekedtem, hogy kiadványaim minõségileg minél inkább közelítsenek a normális körülmények között megjelenõkéhez. Elõször ez persze csak olyasmit jelentett, hogy a kiadónak saját logója lett (amit épp Rajk László tervezett), és a könyvek címlapján már nemcsak szöveg, hanem egy-egy rajz is megjelent. Ezt az idõben nem volt könnyû kivitelezni. Ugyancsak Rajk László kísérletezte ki azt, hogy vonalas rajzokat hogyan lehet az eredetileg csupán gépírás sokszorosítására alkalmas stencilpapírra karcolni.
A szita-technika normális körülmények között tökéletesen alkalmas volt akár többszín nyomásra is. Ám a rendõrök által üldözött kis szamizdat mûhelyeket aligha lehetett “normálisnak” nevezni. A technikai hiányosságok ellenére rendkívül igényes rajzok, címlapok, grafikák készültek. Magyarországon fõleg Rajk László, Háy Ágnes és Nóvé Béla készítettek ilyeneket. Mindhármuknak összetéveszthetetlenül egyedi grafikai stílusa volt, így aligha okozhatott bárkinek is fejtörést, hogy ki melyik kötetet illusztrálta.
Amíg írógéppel sokszorosítva kiadványainkból csak néhányszor tíz példány készülhetett el, a nyolcvanas évek elején már közel ötszáz számot adtunk ki, amit utóbb négyezerre sikerült felemelni. Ebben a példányszámban jelentettük meg például a már említett Faludy György recski fogságát leíró, “Pokolbéli víg napjaim ” címû regényét. Hogy ez nem kevés, azt akkor is tudtuk, hiszen láttuk a könyvhöz felhasznált négy tonna papírt, amit elrejtve kellett raktározni, szállítani, nyomni, bekötni és a vevõkhöz eljuttatni. Ám hogy ez milyen jelentõségû volt, azt csak mostanában értjük igazán, hiszen manapság sem adnak el Magyarországon lényegesen nagyobb példányszámban egy átlagosan sikeres regényt. Vagyis szamizdat kiadványainkkal képesek voltunk csaknem ugyanazt az értelmiségi kört ellátni, amelyik ma is megmaradt a szépirodalom vásárlójának.
A rendszerváltás óta eltelt tíz év bebizonyította, hogy a szamizdat Magyarországon (is) igazi értékeket juttatott el az olvasóhoz. Hogy csak néhány nevet soroljak fel a már említett Faludy mellett: Konrád György, Petri György (aki az elsõ általam kiadott verseskötet szerzõje volt, s akirõl csak húsz év után, éppen mostani írásom kapcsán tudtam meg, hogy kötetének címlapját maga tervezte), Haraszti Miklós, Dalos György, Eörsi István. A külföldi szerzõk közül Adam Michnik, Vaclav Havel, Miroslav Kusy, Szolzsenyicin, s a nyugatiak hosszú sora Orwelltõl Köstlerig. Igen, a szamizdat értéket közvetített és értéket teremtett - közöttük olyan figyelemreméltó alkotásokat, mint Rajk László itt látható könyvillusztrációit. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a szamizdat kilépve az illegalitásból, elérhesse célját, és többé ne legyen szamizdat. Rajk László pedig most azt teszi, amit évtizedek óta tenne, ha a világ szerencsésebb felén születik: Budapesten filmpalotát, múzeumot, vásárcsarnokot, Bécsben kulturális intézetet tervez, Párizsban installációkat állít ki, színházi és filmdíszletet rajzol. Amikor találkozunk, olykor-olykor szóba kerül egykori szamizdatos múltunk. Nosztalgiát azonban nem érzünk azok után az idõk után. Igaz, elfeledni sem akarjuk. (2000.)