▼

KILÓG-E A LÓLÁB, AVAGY ERDÉLY MIKLÓS ÉPÍTÉSZETE

  
A cím nyilvánvalóan önérdekbõl adatott, vagyis azért, hogy építészként tetten érhetem-e az építészt Erdély Miklós tevékenységében. Igy a továbbiakat önlehallgatásnak tekintem. Tudomásom szerint arról, hogy Erdély építészeti képzettsége milyen nyomokat hagyott munkásságában, maga sosem beszélt, sosem írt. Márpedig elég sokat beszélt, elég szerteágazóan, elég sokmindenrõl. Tehát a jelen szöveg merõ kitaláció, fikció. minden alapot nélkülöz. Vagyis nem bizonyítás, nem mûelemzés, nem életrajz. Ebben a fikcióban az építész tevékenységének logikáját javaslom követni, úgyis mint:

1. Az építész, mint univerzális dilettáns ("Marly tézisek")

Lehetséges-e olyan valaki, aki mindenhez ért? Elfogadhatja-e ezt a gondolatot saját magáról, mint Önképet? Bírhat-e valaki ezzel a mérhetetlen önbizalommal, ezzel a hihetetlen önértékkel? Lehet-e egyik héten kórházat tervezni, másik héten pedig fémforgácsoló mûhelycsarnokot? Képes lehet-e az építész a fémforgácsoló, a brigádvezetõ, a fõmérnök, a termelési csoportfõnök életmódja, álmai szerinti gondolkodásra, ráadásul mindezt úgy, hogy önmaga az építész minden pillanatban jelen és tettenérhetõ legyen, vagyis ne tünjön el a felelõssége. Az önmagából adódó válasz: nem, ez nem lehetséges. Valóban kétfajta építészkép alakult ki:
- Az építész ne lépje túl saját háztömbjének határát, mert csak azt ismerheti meg olyan mélységben, hogy jogot formálhasson a beavatkozásra.
- Az építész, mint a lélek mérnöke, aki az általa tervezett városokkal, az általa kidolgozott és minden tekintetben átgondolt terekkel, eszközökkel befolyásolhatja, megváltoztathatja, meghatározhatja életünket.

És ebbõl még teljesen kimaradt a szépség. Vagyis az, hogy milyen szépséget érvényesíthet az építész, a lokálist vagy az univerzálist. Vizsgáljuk meg, hogy vajon a kétfajta építész tevékenység alapján definiálható-e az építész, mint olyan. Ha a háztömbjét át nem lépõ alkotót nézzük, már az egymás mellett elhelyezkedõ háztömbök tervezõiben sem találunk semmi közöset. Hiszen kiindulási feltételünk pont az volt, hogy már két egymás mellett lévõ háztömb is annyira különbözik egymástól, hogy ezeket egyetlen ember befogadni képtelen. Ha ez így van, az építészt definiálni képtelenség, hiszen nincsen bennük semmi közös. Nézzük meg a másik fajtát, a lélek mérnökét. Ez esetben minél több különbözõ tervezõi tevékenységet mûvelõ építészt vizsgálok, annál kisebb az esély, hogy valami közöset találjak bennük. Vagyis azt, hogy ki az építész, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet. Az építész tevékenységének következménye maga az üresség. Nevezhetjük ezt akár mesterséges térnek, lényege mégis csak az építész által megteremtett ûr, amit az emberek kitöltenek, kitágítanak, beszûkítenek, belaknak. Ha ez az ûr, amit az építész teremtett, még ráadásul tetszik is az embereknek, akkor azt mondják róla, hogy szép. Vagyis az építész tevékenységének mint mûalkotásnak az üzenete az üresség, ezzel a szép az üresség szinonimájává válik. Így tehát a "szép" üres kijelentés.

Az építészet önzetlen mûfaj. Önzetlen, mert nem ismeri el az alkotói gondolat tulajdonlását. Itt nem érvényes a szerzõi jog. Akár gondolati síkon, akár fizikai értelemben, akár idõben, akár térben, mint építész, bármit ellophatsz építész alkotótársadtól. Ezért téged senki nem fog megvetni, elítélni, kritizálni. A lopkodás odáig terjed, hogy az ellopott gondolat vagy tárgy eredeti filozófiai, ideológiai, vallási üzenetét, jelentését, célját sem kell tekintetbe venned. Ha bármilyen szakrális helyet, légyen az templom, vagy a természet egy rituális célokra kijelölt darabja, olyan hellyé alakítja az építész, mely elfoglalásának egyetlen motivációja a kiváncsiság, az eredeti szakralitásból semmit nem kell tisztelni. Ha bármilyen, már fizikailag meglévõ építészeti mûalkotás egészét vagy egy darabját az építész eltulajdonítja, átértelmezi, átalakítja, nem kell tisztában lennie annak eredeti céljaival, sõt a végén még azt is kijelentheti, hogy az az övé. Mindez tisztelenlenség-e, vagy mûveletlenség, nemtörõdömség, autokrácia vagy egyszerûen demokrácia? Kijelenthetõ-e a valaha volt világ elõször megépült házának elemeibõl felépített második házra, hogy ez az elsõ?
Megválaszolható-e az 1984. március 5-én feltett kérdés: "Mióta van kék felhõ?" oly módon, hogy "Ma óta, most óta."?

Az építész azt állítja, hogy mûfaja a térbeliség. Az a térbeliség, ami megkülönbözteti más alkotási tevékenységtõl. Akár el is fogadhatnánk ezt a kijelentést, ha nem tudnánk, hogy az építészeknek nincs eszköze arra, hogy ezt a térbeliséget alkotási folyamat közben akár a maga számára, akár másoknak megjelenítse, érthetõvé, átélhetõvé tegye. Minden módszer: a makett, a számítógép, a rajz, a megvalósuló térnek csak gyenge, csak végtelen jóindulattal elfogadható leképezése. Bár elfogadott, mégis alaposabb átgondolás után elképzelhetetlen, hogy az építész egyedül rendelkezik azzal a térbeli elõrelátással, ami hihetõvé teszi a tervezési folyamat elõre való teljes determináltságát. Inkább valószínüsíthetõ, hogy az építész kétdimenziós elemek sorolásával éri el a célt, a téralkotást. Valószínû, mivel nincs eszköze rá, nem térben gondolkodik, hanem csak két dimenzióban, de azok ügyes elrendezésével magára akasztja a térbeliség fügefalevelét. Egy biztos, minél több kétdimenziós elemet képzel el, gyárt, épít, annál könnyebben fogadtathatja el térbeli elõrelátását. A módszer így már ismerõs. Ha elég nyersanyagot, mondhatnánk, ready-made elemet, azok különbözõ egymáshoz rendelésével, variációival, tükrözésével, kiemelésével, összeszervezésével raksz össze, intellektuálisan bonyolult alkotást kapsz végeredményként. Ez még akkor is sikerülhet, ha az egyes elemek önmagukban nem képviselnek túlzott értékeket. Mindezt természetesen úgy kell végrehajtanod, hogy a ready-made-ek elkészítése közben ne derüljön ki senki számára, hogy te csak nyersanyagot gyártasz, de mindenkinek olybá tûnjön, hogy te mindent elõre látsz. Bár ha már igazi mûvész vagy, akár beismerheted, szeretni fognak érte.

Nincs szomorúbb, mint amikor az építész tevékenysége amputálódik. Amikor az alkotási folyamat egyik része eltûnik. Amikor a mû nem valósul meg. A terv terv marad. Ezt persze ki lehet állítani, el lehet fogadtatni, mint képet, festményt, szobrot, vagyis mint mûalkotást. Ezzel is el lehet érni a világhírt, ezen az alapon is lehet valaki sztár. Sõt, lehet olyan építész, akinek ez a célja. Lehetséges-e a megvalósulási fázisnak a teljes kihagyása? Lehet-e az építészetet csak verbálisan mûvelni? Vagy akár a beszédet is kiküszöbölni, és csak gesztusokra, mozgásra hagyatkozni? Lehet-e egy oszlop tetején féllábon mozdulatlanul állva építészkedni? Meg lehet- e kísérelni a hétköznapi eszem-iszom-alszom dolgok mellett hivatalnoki munkát folytatva gondolatban folyamatosan építésznek lenni? Lehet-e az építész csak guru? Megjeleníthetõ-e az építészet kizárólag konceptuálisan? A válasz 1980-ból: "A konceptart levitézlett."

"A kátránypapír nyilván az építészeti múltból származik. Ha körülnézünk egy építkezésen, rengeteg szomorú tárgyat látunk. Az egéz építkezésnek van valmi végtelen nehézkessége, ami a gravitáció legyûrésében mutatkozik meg. (...) Van az egésznek egy nagyon szomorú esztétikuma, ami beletartozik a povera art által sugározott avantgárd esztétikába."