▼

Az Uniós csatlakozás elõtt elvitatkozgathatunk azon, hogy ki is van a kapuk elõtt, vagyis ki van bent (már régtõl fogva, csak errõl a többiek nem vettek tudomást), ki van kint, ki is akar belépni, és hova. Persze azon túl, hogy a kint és bent csak nézõpont kérdése (legalább is a kabaré tréfák szintjén), kétségtelen tény, hogy a különbözõ álláspontoknak (mármint, hogy ki melyik oldalán áll a kapunak) van némi meggyõzõdésbeli különbsége is. Feltételezve (de nem megengedve), hogy ez a szituációs kontextualitás lényegtelen, induljunk ki abból, hogy a kapu nincs, megszûnt. (Azért további pontosítások még szükségeltetnek. A kapu nemlétével kapcsolatban ki kell zárnunk "K" urak interpretációit. A késõbbiekben nem hivatkozhatunk a Karinthy-féle ...leszerelték a kaput, tehát visszakérem az iskolapénzt logikára, a Kafka-féle helyzetbe pedig jobb bele sem gondolni.) A fenti vita helyett ha csak annyi nyitottságot tanúsítunk, mint egy útleírással kapcsolatban, már megtettük az elsõ lépést az új kalandok felé.

Vegyük elõször szemügyre a ránk váró (látszólagos) alap paradoxont. Közkeletû honi nézet, hogy míg az építészképzés jó néhány évig tart, azok, akik akár elõzetesen, akár a végsõ döntést hozzák az építész tervezési tevékenységével kapcsolatban (a megrendelõk), gyakran egyáltalán nem részesülhettek abban a szerencsében, hogy bámelyik építésziskola padjait koptathatták volna. Az elõbbi állítást egy egyszerû kézlegyintéssel is elintézhetnénk, hiszen a fentiek csak látszólag mutatnak rá valamiféle ellentmondásos jelenségre. Valójában a paradoxon egyik állítása sem igaz, mert a tervezési tevékenység egy nagyobb, különbözõ foglalkozású szakembercsoport együttmûködésén (és az ebbõl eredeztethetõ együttes eredményen) alapszik, csakúgy, mint a döntési mechanizmus. Tehát nem egy mindentudó profi (építész) áll szemben egy korlátozott intelligenciájú vérkapitalistával, hanem különbözõ csoportok kimunkált véleményét képviselõ egyenrangú felek dialógusáról van szó. (Persze ezek a csoportok más és más szempontból vizsgálják ugyanazt a problémát.)

A jõvõben azonban a építésztervezés eredményérõl, eredményességérõl szóló döntések, mondjuk ki nyugodtan, ítéletek, sokkal nyersebben fognak jelentkezni. Ezért érdemes a megrendelõ-építész kapcsolatát is górcsõ alá vennünk. A honi építészközösség a kapcsolat bizalmon alapuló részét tartja a legfontosabbnak. Ezt még el is fogadhatnánk, sot támogathatnánk, csak a tartalmát kell újragondolnunk. Az újragondolási folyamat lényeges eleme annak belátása, hogy a folyamatos tárgyalásos, megegyezéses technikát felváltja a szerzõdéses kapcsolat. Ez nem azt jelenti, hogy a jövõben megszûnne az állandó dialógus a megrendelõ és az építész között. Sõt, mégcsak azt sem állítom, hogy eleddig nem köttettek szerzõdések. Csak annyit, hogy ezek az úgynevezett "szerzõdések" nem szerzõdés-szerû szerzõdések voltak. (Marx brothers: "The first part of the first part is the first part......of the contract". Lett is ebbõl Botrány az Operában. Tévedés ne essék, ez csak véletlen névazonosság, akikrõl szó van, õk a filmes Marxok.) Ezek az írott malasztok oly ismerõsek, s nem csak a daliás múltból, hanem a még daliásabb jelenbol is. Ugye volt már szerencséje mindenkinek találkozni egy szándékosan túlbecsült, vagy éppen alulkalkulált költségvetéssel, az "írjuk be a dupláját, legalább megkapjuk a felét" technikával, de a következõk sem tûnhetnek igazán idegennek: tervezzünk ekkorát, de építsük meg a dupláját, úgy sem bontják le, egyáltalán, építsünk engedély nélkül, stb. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szerzõdéses struktúra bevezetésével stabil alap teremtõdik annak érdekében, hogy a párbeszéd jól követhetõ, nyitott, átlátható struktúra keretein belül folyhassék. (ld. még: a "megegyezéses-korporatív" és a "szerzõdéses" demokráciák közötti különbségek.)

A szerzõdéses keretek látszólag leszûkíthetik az építész mozgásterét. Ami még igaz is lehet abban az esetben, ha az építész önmaga beszûkíti tervezési tevékenységének fizikai értelemben vett területét. Vagyis, ha az építész a saját önkorlátozásából fakadóan csak saját környezetében akar dolgozni, akkor kétségtelen tény, hogy nyûgnek érezheti a szerzõdéses kényszert. (Ettõl a nyugérzéstõl már csak egy lépés, hogy valaki a szerzõdéses viszonyt egyszerûen a "pepsi érzés" kategoriájába sorolja.) Kétségtelen tény, hogy a hazai pályán versenyzõ építészeknek a megegyezéses- korporatív módszer elõnyt jelent azokkal szemben, akik a területére merészkednek. (Ehhez még csak nem is kell különbözõ védelmi rendszereket kiépíteni, úgy is mint: tervezõi jogosultságok, aláírási jogok, kamarák, szövetségek, stb.) Hiszen a hazai pálya elõnyét élvezõ versenyzõ belülrõl, részleteiben ismeri a szokásokat, motivációkat, rejtett kapcsolatokat, csoportdinamikát. A kérdés végül is minden esetben feltehetõ, és feltétlenül megválaszolandó, hogy le kell-e mondani ezekrõl az elõnyökrõl, csak azért, mert belépünk az Unióba.

A szerzõdésalapú kapcsolat megteremtése nem azt jelenti, hogy bármilyen elõnyrõl le kéne mondanunk. Hiszen egy adott környezet mély ismerete már önmagában is elõny. Nem elsõsorban a versenyhelyzet szemszögébõl, hanem a végeredményt, vagyis az építészetet tekintve. (Erre még késõbb visszatérünk.) A szerzõdéses kapcsolat ugyan a munkafolyamat egészére kihat, mégis elsõsorban a folyamat elindításakor van meghatározó szerepe. Ha levennénk a mindannyiunkban lakozó hipokrita álarcát (tessék kitalálni, hogy hányszoros redundancia van az elõbbi felhívásban, mert körülbelül annyira álságos a helyzetünk. De ha logikusan végiggondoljuk, a kérés végrehajtása esetén tulajdonképp semmi sem történik). Tehát, ha levetnénk az álorcánkat, és az abból fakadó kényszerképzeteinket, rögtön világosan látnánk a különbséget az "én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom" logikája és a "kis pénz, kis foci" lényeglátása között. (Figyelem, ismét a "kiegyezéses-korporatív-összekacsintó", és a "szerzõdéses" demokrácia ellentétpárról van szó.) A két alaptípus az építész- megrendelõ kapcsolatában azért fontos, mert a két megközelítés egyikének filozófiáján, taktikáján, stratégiáján alapszik majd az egész késõbbi kapcsolat. (Megjegyzendõ, hogy csakis az egyikén, mert egyszerre a kettõ, még részleteiben sem alkalmazható. Ezt könnyû belátni, hiszen az elsõnél a igazi szerzõdés léte van kizárva, szerzõdés esetében pedig a megegyezéses technikát életre kelteni annyi, mint a szerzõdést megszegni.)

A hipokrita stratégia általában akkor kerül elõszeretettel alkalmazásra, amikor az építész úgy tesz, mintha hivatása (?) teljes egészében a mûvészetek szférájába tartozna. (Ez már önmagában is hibás feltételezés, hiszen a mûvészet ma már, kevés kivételtõl eltekintve, legalább annyira a múzsák által generált tevékenység, mint amennyire a mûvész saját üzleti vállalkozása.) Nos, a legrosszabb esetben is már a kezdet kezdetén tudni lehet (tudni kell), hogy egy jövõbeni feladat a mûépítészet, vagy a legjobb értelembe vett haszonelvûség kategóriájába tartozik-e. (Itt két dolgot kell megjegyeznünk: egyrészt, hogy a rossz építészek tevékenységével a jelen írás nem foglalkozik. Másrészt pedig, hogy a haszonelvûség nem valami pejoratív kategória. Sot az az állítás sem igaz, hogy tehetséges muépítész feltétlenül alkalmas profitorientált feladatok elvégzésére. Hiszen egy üzleti alapú építészeti gondolat igényes megvalósításához legalább annyi sajátos tehetség szükségeltetik, mint akármelyik különleges épület mûvészeti megközelítéséhez.) A szerzõdéses kapcsolat tehát világossá teszi, mondhatni csak a szerzõdéses kapcsolat teszi lehetõvé, hogy rögtön az elején tisztázódjon az elvégzendõ feladat típusa. Ráadásul fell kell adnunk a tipizálásból fakadó megszokott kategoriáinkat, mint "plazá építészet", meg az "értékálló". Hiszen mindkettõre számos ellenpéldát találunk. Gondoljunk csak a minden XX. századi építészettörténetet feldolgozó könyvben szereplõ (mû)hurrikán által sújtott bevásárlóközpontok képeire, vagy a valamikori WTO helyén épülõ, majd mindenki által szimbólikusnak tekintett megépítendõ épületegyüttes történetének jelen fordulataira. (A nyertes pályázati megoldást az építtetõ most éppen ki akarja egészíteni még egy toronyépülettel. Ennek a felvetésnek nyilvánvalóan egy újabb megtérülési számítás az alapja, vagyis a szimbólikusság helyébe lép a haszonelvûség. Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti a szimbólikusság sérelmét, de az újragondolását igen.)

Térjünk vissza (igéretünk szerint) a helyi kontextualitás ismeretének szükségszerûségére az építészettel kapcsolatban. Az újragondolási útleírást folytassuk egy nagyon erõs kijelentéssel: egyes építészeti feladatok megoldásánál egyátalán nincs szükség helyismeretre. Mint minden durva kijelentést, ezt is könnyû lenne cáfolni, ha a cél nem az lenne, hogy felhívjuk a figyelmet a helyi kontextualitás túlhangsúlyozásának tarthatatlanságára. (Így tekintsük ezt simán provokációnak.) Sõt, hogy továbbfeszüljön a húr: tisztán elvi alapon (és természetesen a demagógia szintjén) még azt is nyugodtan felvethetjük, ha minden jó építészeti megoldás általában meghaladja (legalább egy picit) az adott helyi kontextualitást, akkor egyidejûleg meg is tagadja azt. A formál logika szabályai szerint tovább gondolva, mindazok az építészek, akik a helyi kontextualitáshoz kötõdnek, hitvallásuknál fogva alkalmatlanok az ilyen típusú feladatok megoldására, hiszen ezek meggyõzõdésüket alapvetõen kérdõjelezik meg. Ha mostanra túl vagyunk a provokáció keltette felháborodásokon, akkor talán könnyebben érthetõ a nemzetközi építészeti pályázatok célja. (Természetesen sosem elfelejtve, hogy a legfontosabb elérendõ cél a lehetõ legjobb építész megtalálása, ami annál reményteljesebb, minél nagyobb a választék. Annak is itt az ideje, hogy leszögezzük, Magyarország a rendszerváltás óta mostanáig nem volt kiváncsi arra, hogy más mit is gondolhat egy hazai építészeti problémával kapcsolatban, vagyis egyetlen köztestület sem hirdetett nemzetközi pályázatot.)

Az útleírás azonban további meglepetéseket is tartalmaz. Nem csak azért, mert ez teszi érdekessé (mármint az útleírást), hanem azért is, mert valóságosak, s remélhetõen emiatt vágunk neki az útnak. Nagy valószínûséggel az újdonság erejével fog hatni, hogy mind gyakrabban kell az építésznek elõre (még a szerzõdés megkötése elõtt, annak mintegy feltételeként) megfogalmaznia egy adott feladathoz kapcsolódóan építészeti ars poetikáját. Vagyis alapvetõ változás következik be, amennyiben nem feltétlenül a megrendelõ mondja meg, mi a kivánsága, hanem az elõre felvázolt építészeti megközelítések közül szemezget. Elsõ reakciónk akár a halleluja is lehetne, hiszen végre a hozzáértés gyõzött. (Amire végül is már nagy szükség lenne.) Ugyanakkor érdemes annak részleteiben utánagondolni, mi is ebben az újdonság, a szokatlan. Hiszen az elsõ látásra pontosan olyan, mint egy tradicionalis építész pályázat. Csak hogy egyre többször találkozunk olyan többlépcsõs pályázati kiírással, amikor a szorosabban vett építészeti tervezést (rajzot) megelõzi egy olyan szakasz, ahol verbálisan kell megfogalmazni a felvetett problémákra adandó válaszokat. (A már emlegetett WTO pályázatnál is volt ilyen szakasz, de a berlini Reichstag újjáépítésénél is, hogy csak a nagyok közül említsünk kettõt. De ilyen volt az angliai Margate városának Turner múzeumára kiírt pályázata is, ahol ez a "no name" kis város nem átallotta elõírni, hogy a pályázat elõfeltételeként be kell nyújtani egy, "a város és múzeum kapcsolatáról" szóló tanulmányt.) Az érdekes az, hogy a verbális önkifejezés minõsége és gondolati gazdagsága a tradicionális építészeti önkifejezés elõfeltételévé kezd válni. Ez pedig két irányba is befolyásolja a jõvõbeni építész létét. Egyrészt már az oktatás szintjén figyelmet kell fordítani erre a területre, másrészt lehet, hogy az a bizonyos csoport, melyet az írás elején emlegettünk, s melynek a hatékony együttmûködésén alapszik a jó építészet, kiegészül a poétákkal. De ami még ennél is izgalmasabb, az elõre bejelentett szándék a nyílt kártyákkal való játékot honosítja meg, elkerülendõ a "király meztelen" helyzeteket. (Ideillõ megjegyzés: kösd föl a gatyát, magyar!)

Az építészeti igény verbális kifejezésének térhódítása azonban elõrevetít egy még szokatlanabb jelenséget. Nevezetesen az építészet nélküli építészet új formákban való megjelenését. Az ilyen típusú építészet mindig is létezett, legfeljebb az építész, néha durcásan, néha csodálva teljesítményeit, de nem szívesen vett róla tudomást. Talán azért, mert nem volt igazi versenytársa. A virtuális építész könyvtárak hihetetlenül gyors expanziójával azonban vélhetõen egy internet alapú, új fajta építészek nélküli építészet fog kirajzolódni. Illetve ebbõl következõen érzékelhetõ egy új "építész-fajta" megjelenése. Õk lesznek azok, akik a vágyakat lefordítják az építészeti verbalitás nyelvére. Mondhatnánk, ki fog alakulni az építész-poéták szakmája. Õk nem azok, akik már ma is kihúzzák az asztalfiókjukat, és azt mondják, tessék választani, mert ott minden fellelhetõ: a neo ciki, a neo bauhaus, a neo postmodern, a neo stb. (Ne tessék félreérteni, az ilyen asztalfiókban rejtõzködõ kincsestárak tényleg azok, hiszen nem feltétlenül cinikus gondolkodás eredményei. Ezentúl nem véletlenül került rögzítésre az, hogy rossz építészekkel, s azokkal, akik õket felkérik az írás nem foglalkozik. Õk vessenek magukra.) Az építész-poéta nem az általa kidolgozott megoldásokat próbálja eladni, hanem a vágyak minél pontosabb megfogalmazásait. Ennek alapján a megrendelõ maga állítja össze a terveket a szinte végtelen lehetõségeket adó választékból.

Az útleírás zárószavaként álljon itt, hogy a ránk váró utazás során egyre fegyelmezettebbé, és ugyanakkor egyre szabadabbá válunk. Egyrészrõl a szerzõdéses lét struktúráltabbá teszi életünket, de hogy ezt az állapotot elérjük, szárnyalóan költõivé, azaz szabaddá kell válnunk. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az építészet nélküliséggel, az építész szakma mai értelembe vett eltûnésével, elegánsabban fogalmazva, az építészet várható paradigmaváltásával már nem (mesterségesen) magunkra utalva kell szembesülnünk.