A TERC kiadásában megjelent, Rajk Judit által szerkesztett kötet tíz írást tartalmaz, melyek mindegyike az elmúlt három évben keletkezett. A könyv részben dokumentatív, részben illusztratív fotói – Tihanyi Bence és Zalka Imre képei Rajk László építészeti modelljeirõl – feltehetõleg a könyv tervezõje, Gerhes Gábor döntéseit mutatják. Bizonyára nem véletlen, hogy – egyetlen portréfotót leszámítva – csak a fekete-fehér modellképek kísérik a szövegeket, ezt a szerzõi szándékot jól felismerhetõen hangsúlyozza a kötetnyitó írás is, mely az építészeti modellrõl szól. Az építészeti modell: Tanulmány, segédeszköz, kivonat, mû? kérdezi a szerzõ itt, a – feltehetõleg legfrissebb, 2005-ös – tanulmány alcímében és vonultat fel válaszlehetõségeket, számos, adott esetben össze nem illõ érvet, hasonlatot, hogy azután majd a szöveg legvégén, egy lábjegyzetben jelentse ki magáról a kész írásról: „Ezzel önmaga válik az építész kommunikáció nehézségeinek modelljévé.”(14. lap)*
Csak ez után jutunk el, már amennyiben a kötetet hajlandóak vagyunk lineárisan kezelni, a címadóRéteges építészet. A Lehel Csarnok tervezése kapcsán 2002-ben írt tételsorhoz, melynek tipográfiai megjelenítése az összes többi szövegétõl eltérõ, e formálás által is kiemelve, hogy az építész bevezetõ meditációja után elvi kérdésekrõl lesz szó. A 12 elv – mondhatnánk 12 pont, szelídebben: közelítés – vállalt, személyes eklektikával (mint a mottó sugallja), tehát új kategóriák ki/meg/feltalálásával azt fogalmazza meg rövid, metaforikus passzusokban, hogyan dolgozik az építész általában. Mintegy mûködés közben ragadja meg és szemléletes példákkal láttatja a konstruált metodológiai sokféleség lehetõségeit, mint az addíciós elv („Velencében a házak számozása építési sorrendjük szerint történt.”-24. lap) vagy a gordiuszelv („Haussmann báró óta kedvelt urbanisztikai gesztus, hogy egy meglévõ városi szövetbe belevágunk egy új struktúrát.”- 25. lap)
Mi történik itt? Egy építész mûhelyébe pillanthatunk be, mely palimpszesztként mutatkozik, s a fragmentumokban az összes építész, építmény jelenlétének lehetõsége a kompozíciós elv? A lehetõség a valóság részeleme, a valóságba íródik, ha alkalmasint egyes rétegek el/átfedik végleg vagy átmenetileg érzékeink elõl. A könyv rétegeit vizsgálva így már észrevehetõ, ahogy az eklektika társfogalma a historizmus a XIX. században, a réteges építészet habarcsa ma a történelem.
Ez a történelem egyszer vicces és szemléletes, megélt és megértett, másszor tragikus és tényszerû: így, együtt. Kimondatik végre – kellõ eleganciával – hogy a szamizdat csúnya, megtudjuk, mi volt az El Grecsko-freskó, a rilkei asszociációs mezõbe rendezett címû esszében Vaubenrõl: „A marsall legköltõibb megfogalmazása, hogy a falakat önnön tükörképeikkel kell támadni.” (48. lap) De a birkenaui webkamerák mai és örök üzenete elárult és áruló állampolgároknak ugyanúgy: „Ha az embert kiragadjuk környezetébõl, belepusztul minden, ami hozzá tartozik.” (A bevagonírozott ház, 76. lap)
Az építész és a történelem viszonyára konkrét példákat látunk, de ennél sokkal hatásosabb a megidézett, utalásokban, referenciálisan a könyvbe rétegzett változat. Ez valóban új perspektíva: míg Albertinél „a perspektíva meghatározását csakis a kontúrok meghatározásával szabad kezdeni” (34. lap) a réteges építészet metszetébõl nem pusztán a kontúr, de történelmi alakzatok préselõdnek elõ, alkalmasint formátlanul, de jól azonosíthatóan.
Feladat: a téralakítás, építészeti formálás miként segítheti a történet elmondását.
Vegyük észre, hogy míg Tatlin III Internacionálé emlékmû modellje, e konstruktivista archetípus csak egyszer, a hét fátyol módszer, melyrõl – be kell valljam – itt olvastam elõször, két alkalommal is elõkerül: a festõtanonc e módszer nyomán érti meg, hogy „egy rajznak,egy mûnek minden pillanatban befejezettnek kell tûnnie.” (50. lap)
Be is fejezem azzal, hogy bár „a tornyok száma egyre fogy” (82. lap) szerencse, hogy a jó könyveké szaporodik.
Peternák Miklós
Budapest, 2005 április 27
* Lábjegyzet ide: épp a könyv olvasása közben kaptam egy svéd építész-designer csoport kiállítási katalógusát, melyben csak építészeti illetve tárgy modellek reprói vannak, fekete-fehérben. Õk ezt írják saját modelljeikrõl: „Tér, tömeg és formagyakorlatok. Lehetõségek inkább, mint reprezentációra alkalmas tárgyak. – A ház a megépített idea. A szék a legyártott idea. De a modell az idea.” (Claesson Koivisto Rune: The Models. Gabor Palotai Publishers, Stockholm, 2005) Ezzel a lábjegyzettel csak a felvetés aktualitását kívántam jelezni.