A hatvanas évek végi Budapest legendáriumába tartozott az a történet, mely a prágai Nemzeti Múzeumról szólt: Az 1968-as Prágai Tavaszt eltaposó szégyenletes katonai invázió "eredményeként" a Múzeum Vencel tér felöli falán golyónyomok "keletkeztek". Egy éjszaka gondos kezek az épület golyóütötte sebeit egyenként kifestették fehérré, és föléírták: "El Grecsko freskó". (Grecsko marsall volt a Varsói Szerződés egyesített megszálló erőinek főparancsnoka, s nevének hangzása az El Greco szójátékra adott lehetőséget.) A történet elsőre cseh-svejki humornak tűnhet, pedig ennél sokkal érdekesebb üzeneteket hordoz.
Az épület, mint szoborNézzük először az épületet. A XIX. század végének közép-európai múzeumépítészete különös épületeket produkált. A nemzeti identitáskeresés és az ebből fakadó különböző funkciók integrálásának jegyében, az ezidőtájt elkészült múzeumok inkább voltak a nemzet és történelme megjelenítői - szinte szobrok -, mint annak bemutatására alkalmas, funkcionális épületek. A prágai Nemzeti Múzeum - a vitrinben kiállított tárgyak nélkül is -, urbanisztikai elhelyezésénél és egységes stílusánál fogva, önmagában is kifejezi a nemzet önazonosságát és büszkeségét. Ezen az épületen ütöttek sebeket Grecsko marsall lövedékei. A művész, aki az épületen a sebeket láthatóvá tette, akciójával felerősítette, és újabb, érvényes, messszemutató tartalommal egészítette ki a nemzet önazonosságának és meggyötört büszkeségnek e szimbólumát.
A buhera, mint művészi gesztusMaga a művészi gesztus, és az alkalmazott technika is túlnő önmagán. Megmutatta, hogy a buhera, a barkácsolás is tökéjre vihető, házilagos eszközökkel és módszerekkel (falfestés) is létrehozható emberjogi és szabadságmozgalmi üzenet. E "technika" nagy múlttal rendelkezik, már a szovjet birodalomban is létezett, de a II. Világháború után létrejött szocialista tábor országaiban virágzásnak indult. Gondoljunk csak a hosszú évtizedekig működésben tartott autómatuzsálemekre (mondjuk inkább, guruló roncsokra), a kocsmák betonvasból hegesztett furcsa dekorációira, az otthon barkácsolt virágállványokra. Majd megjelentek az amatőr zenekarok, és barkácsolt erősítőik, később a Szabad Európát is fogni képes, házilag eszkábált rövidhullámú tranzisztoros rádiók. Ez a találékonyság nem csak a gyakorlati élet területén, hanem a kultúrában és a művészetben is jelen volt. Nem tudhatom, hogy a Nemzeti Múzeum falfestő művésze milyen festéket és ecsetet használt, de biztos vagyok benne, hogy a művészi gondolat megszületése után nem a legközelebbi festékboltba ment ecsetet és falfestéket vásárolni. Valószínűleg körültekintőbben járt el - sőt az is lehet, hogy a fehér festék akkor éppen hiánycikk volt. Így feltételezem, levett a polcról valami beszáradt maradékot, és azt, talán a gyárból kilopott lakkbenzinnel vagy denaturált szesszel, felhigította. Majd fogta a szőrehullott partfist vagy ruhakefét, berakta egy iskolai sportszatyorba, felhúzta kék mackónadrágját, felvette tereptalpú "pionírkáját" és elindult, hogy létrehozza az üzenetet, a műalkotást.
Manapság Kelet-Európa rendszerváltó társadalmaiban sokan azonosítják az előző történetben leírtakat a proli álromantikával, ami csupán egy kisszerű kísérlet a szabadságvágy kifejezésére, ráadásul nem meghaladja, hanem kifejezi az általa támadott hatalmat.
A buherát én szívesebben azonosítom a találékonysággal, mely megtalálja a réseket akár egy diktatúra, akár egy gazdasági monopólium védelmi rendszerében. Számomra egy tőről fakad napjaink számítógépeinek házilagos klónozása és a több évtizeddel ezelőtti elhatározás, hogy az államilag ellenőrzött kultúra mellett, létrehozható egy azzal párhuzamos, független kultúra is, a szabad gondolat jegyében. Korunk új médiáját, a számítógéprendszereket alapjaiban támadó "kontár" fiatalok nagyon hasonlítanak a konyhaasztal viaszkos vászonja fölé hajoló valamikori szerkesztőkre.
Szamizdat buhera keretbenLehet-e egy épület-szoborban bemutatni a szabad gondolat barkácsolt termékeit? Ez még akkor is kérdés, ha elfogadjuk, hogy a szamizdat által közvetített ideák némileg rokoníthatók azokkal, amelyeket a Nemzeti Múzeum egésze kifejez. A tartalom foglalata ugyanis az épület és a szamizdat termékek esetében alapvetően ellentmond egymásnak. Nem marad más hátra, mint az ellentmondást megtartani. Legyenek a vitrinek lábai összevissza hegesztett betonvasból, alakjuk meghatározhatatlan, esetleges forma, az egészet helyezzük az épülettől független falak közé, mint társbérletben a szobából szekrényekkel leválasztott gyerekszobát. A világítás pedig mutassa a kényszermegoldások szigorú racionalitását. Ugyanakkor az installáció legkisebb részleteiben sem építhet a nosztalgiára.
Az, hogy a betonvas rudak közé zárt, fénynyalábokon lebegő vitrinek egy szamizdat archipelagra emlékeztetnek, csak a történelem műve.