Az Uniós csatlakozás előtt elvitatkozgathatunk azon, hogy ki is van a kapuk előtt, vagyis ki van bent (már régtől fogva, csak erről a többiek nem vettek tudomást), ki van kint, ki is akar belépni, és hova. Persze azon túl, hogy a kint és bent csak nézőpont kérdése (legalább is a kabaré tréfák szintjén), kétségtelen tény, hogy a különböző álláspontoknak (mármint, hogy ki melyik oldalán áll a kapunak) van némi meggyőződésbeli különbsége is. Feltételezve (de nem megengedve), hogy ez a szituációs kontextualitás lényegtelen, induljunk ki abból, hogy a kapu nincs, megszűnt. (Azért további pontosítások még szükségeltetnek. A kapu nemlétével kapcsolatban ki kell zárnunk "K" urak interpretációit. A későbbiekben nem hivatkozhatunk a Karinthy-féle ...leszerelték a kaput, tehát visszakérem az iskolapénzt logikára, a Kafka-féle helyzetbe pedig jobb bele sem gondolni.) A fenti vita helyett ha csak annyi nyitottságot tanúsítunk, mint egy útleírással kapcsolatban, már megtettük az első lépést az új kalandok felé.
Vegyük először szemügyre a ránk váró (látszólagos) alap paradoxont. Közkeletű honi nézet, hogy míg az építészképzés jó néhány évig tart, azok, akik akár előzetesen, akár a végső döntést hozzák az építész tervezési tevékenységével kapcsolatban (a megrendelők), gyakran egyáltalán nem részesülhettek abban a szerencsében, hogy bámelyik építésziskola padjait koptathatták volna. Az előbbi állítást egy egyszerű kézlegyintéssel is elintézhetnénk, hiszen a fentiek csak látszólag mutatnak rá valamiféle ellentmondásos jelenségre. Valójában a paradoxon egyik állítása sem igaz, mert a tervezési tevékenység egy nagyobb, különböző foglalkozású szakembercsoport együttműködésén (és az ebből eredeztethető együttes eredményen) alapszik, csakúgy, mint a döntési mechanizmus. Tehát nem egy mindentudó profi (építész) áll szemben egy korlátozott intelligenciájú vérkapitalistával, hanem különböző csoportok kimunkált véleményét képviselő egyenrangú felek dialógusáról van szó. (Persze ezek a csoportok más és más szempontból vizsgálják ugyanazt a problémát.)
A jővőben azonban a építésztervezés eredményéről, eredményességéről szóló döntések, mondjuk ki nyugodtan, ítéletek, sokkal nyersebben fognak jelentkezni. Ezért érdemes a megrendelő-építész kapcsolatát is górcső alá vennünk. A honi építészközösség a kapcsolat bizalmon alapuló részét tartja a legfontosabbnak. Ezt még el is fogadhatnánk, sot támogathatnánk, csak a tartalmát kell újragondolnunk. Az újragondolási folyamat lényeges eleme annak belátása, hogy a folyamatos tárgyalásos, megegyezéses technikát felváltja a szerződéses kapcsolat. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben megszűnne az állandó dialógus a megrendelő és az építész között. Sőt, mégcsak azt sem állítom, hogy eleddig nem köttettek szerződések. Csak annyit, hogy ezek az úgynevezett "szerződések" nem szerződés-szerű szerződések voltak. (Marx brothers: "The first part of the first part is the first part......of the contract". Lett is ebből Botrány az Operában. Tévedés ne essék, ez csak véletlen névazonosság, akikről szó van, ők a filmes Marxok.) Ezek az írott malasztok oly ismerősek, s nem csak a daliás múltból, hanem a még daliásabb jelenbol is. Ugye volt már szerencséje mindenkinek találkozni egy szándékosan túlbecsült, vagy éppen alulkalkulált költségvetéssel, az "írjuk be a dupláját, legalább megkapjuk a felét" technikával, de a következők sem tűnhetnek igazán idegennek: tervezzünk ekkorát, de építsük meg a dupláját, úgy sem bontják le, egyáltalán, építsünk engedély nélkül, stb. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szerződéses struktúra bevezetésével stabil alap teremtődik annak érdekében, hogy a párbeszéd jól követhető, nyitott, átlátható struktúra keretein belül folyhassék. (ld. még: a "megegyezéses-korporatív" és a "szerződéses" demokráciák közötti különbségek.)
A szerződéses keretek látszólag leszűkíthetik az építész mozgásterét. Ami még igaz is lehet abban az esetben, ha az építész önmaga beszűkíti tervezési tevékenységének fizikai értelemben vett területét. Vagyis, ha az építész a saját önkorlátozásából fakadóan csak saját környezetében akar dolgozni, akkor kétségtelen tény, hogy nyűgnek érezheti a szerződéses kényszert. (Ettől a nyugérzéstől már csak egy lépés, hogy valaki a szerződéses viszonyt egyszerűen a "pepsi érzés" kategoriájába sorolja.) Kétségtelen tény, hogy a hazai pályán versenyző építészeknek a megegyezéses- korporatív módszer előnyt jelent azokkal szemben, akik a területére merészkednek. (Ehhez még csak nem is kell különböző védelmi rendszereket kiépíteni, úgy is mint: tervezői jogosultságok, aláírási jogok, kamarák, szövetségek, stb.) Hiszen a hazai pálya előnyét élvező versenyző belülről, részleteiben ismeri a szokásokat, motivációkat, rejtett kapcsolatokat, csoportdinamikát. A kérdés végül is minden esetben feltehető, és feltétlenül megválaszolandó, hogy le kell-e mondani ezekről az előnyökről, csak azért, mert belépünk az Unióba.
A szerződésalapú kapcsolat megteremtése nem azt jelenti, hogy bármilyen előnyről le kéne mondanunk. Hiszen egy adott környezet mély ismerete már önmagában is előny. Nem elsősorban a versenyhelyzet szemszögéből, hanem a végeredményt, vagyis az építészetet tekintve. (Erre még később visszatérünk.) A szerződéses kapcsolat ugyan a munkafolyamat egészére kihat, mégis elsősorban a folyamat elindításakor van meghatározó szerepe. Ha levennénk a mindannyiunkban lakozó hipokrita álarcát (tessék kitalálni, hogy hányszoros redundancia van az előbbi felhívásban, mert körülbelül annyira álságos a helyzetünk. De ha logikusan végiggondoljuk, a kérés végrehajtása esetén tulajdonképp semmi sem történik). Tehát, ha levetnénk az álorcánkat, és az abból fakadó kényszerképzeteinket, rögtön világosan látnánk a különbséget az "én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom" logikája és a "kis pénz, kis foci" lényeglátása között. (Figyelem, ismét a "kiegyezéses-korporatív-összekacsintó", és a "szerződéses" demokrácia ellentétpárról van szó.) A két alaptípus az építész- megrendelő kapcsolatában azért fontos, mert a két megközelítés egyikének filozófiáján, taktikáján, stratégiáján alapszik majd az egész későbbi kapcsolat. (Megjegyzendő, hogy csakis az egyikén, mert egyszerre a kettő, még részleteiben sem alkalmazható. Ezt könnyű belátni, hiszen az elsőnél a igazi szerződés léte van kizárva, szerződés esetében pedig a megegyezéses technikát életre kelteni annyi, mint a szerződést megszegni.)
A hipokrita stratégia általában akkor kerül előszeretettel alkalmazásra, amikor az építész úgy tesz, mintha hivatása (?) teljes egészében a művészetek szférájába tartozna. (Ez már önmagában is hibás feltételezés, hiszen a művészet ma már, kevés kivételtől eltekintve, legalább annyira a múzsák által generált tevékenység, mint amennyire a művész saját üzleti vállalkozása.) Nos, a legrosszabb esetben is már a kezdet kezdetén tudni lehet (tudni kell), hogy egy jövőbeni feladat a műépítészet, vagy a legjobb értelembe vett haszonelvűség kategóriájába tartozik-e. (Itt két dolgot kell megjegyeznünk: egyrészt, hogy a rossz építészek tevékenységével a jelen írás nem foglalkozik. Másrészt pedig, hogy a haszonelvűség nem valami pejoratív kategória. Sot az az állítás sem igaz, hogy tehetséges muépítész feltétlenül alkalmas profitorientált feladatok elvégzésére. Hiszen egy üzleti alapú építészeti gondolat igényes megvalósításához legalább annyi sajátos tehetség szükségeltetik, mint akármelyik különleges épület művészeti megközelítéséhez.) A szerződéses kapcsolat tehát világossá teszi, mondhatni csak a szerződéses kapcsolat teszi lehetővé, hogy rögtön az elején tisztázódjon az elvégzendő feladat típusa. Ráadásul fell kell adnunk a tipizálásból fakadó megszokott kategoriáinkat, mint "plazá építészet", meg az "értékálló". Hiszen mindkettőre számos ellenpéldát találunk. Gondoljunk csak a minden XX. századi építészettörténetet feldolgozó könyvben szereplő (mű)hurrikán által sújtott bevásárlóközpontok képeire, vagy a valamikori WTO helyén épülő, majd mindenki által szimbólikusnak tekintett megépítendő épületegyüttes történetének jelen fordulataira. (A nyertes pályázati megoldást az építtető most éppen ki akarja egészíteni még egy toronyépülettel. Ennek a felvetésnek nyilvánvalóan egy újabb megtérülési számítás az alapja, vagyis a szimbólikusság helyébe lép a haszonelvűség. Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti a szimbólikusság sérelmét, de az újragondolását igen.)
Térjünk vissza (igéretünk szerint) a helyi kontextualitás ismeretének szükségszerűségére az építészettel kapcsolatban. Az újragondolási útleírást folytassuk egy nagyon erős kijelentéssel: egyes építészeti feladatok megoldásánál egyátalán nincs szükség helyismeretre. Mint minden durva kijelentést, ezt is könnyű lenne cáfolni, ha a cél nem az lenne, hogy felhívjuk a figyelmet a helyi kontextualitás túlhangsúlyozásának tarthatatlanságára. (Így tekintsük ezt simán provokációnak.) Sőt, hogy továbbfeszüljön a húr: tisztán elvi alapon (és természetesen a demagógia szintjén) még azt is nyugodtan felvethetjük, ha minden jó építészeti megoldás általában meghaladja (legalább egy picit) az adott helyi kontextualitást, akkor egyidejűleg meg is tagadja azt. A formál logika szabályai szerint tovább gondolva, mindazok az építészek, akik a helyi kontextualitáshoz kötődnek, hitvallásuknál fogva alkalmatlanok az ilyen típusú feladatok megoldására, hiszen ezek meggyőződésüket alapvetően kérdőjelezik meg. Ha mostanra túl vagyunk a provokáció keltette felháborodásokon, akkor talán könnyebben érthető a nemzetközi építészeti pályázatok célja. (Természetesen sosem elfelejtve, hogy a legfontosabb elérendő cél a lehető legjobb építész megtalálása, ami annál reményteljesebb, minél nagyobb a választék. Annak is itt az ideje, hogy leszögezzük, Magyarország a rendszerváltás óta mostanáig nem volt kiváncsi arra, hogy más mit is gondolhat egy hazai építészeti problémával kapcsolatban, vagyis egyetlen köztestület sem hirdetett nemzetközi pályázatot.)
Az útleírás azonban további meglepetéseket is tartalmaz. Nem csak azért, mert ez teszi érdekessé (mármint az útleírást), hanem azért is, mert valóságosak, s remélhetően emiatt vágunk neki az útnak. Nagy valószínűséggel az újdonság erejével fog hatni, hogy mind gyakrabban kell az építésznek előre (még a szerződés megkötése előtt, annak mintegy feltételeként) megfogalmaznia egy adott feladathoz kapcsolódóan építészeti ars poetikáját. Vagyis alapvető változás következik be, amennyiben nem feltétlenül a megrendelő mondja meg, mi a kivánsága, hanem az előre felvázolt építészeti megközelítések közül szemezget. Első reakciónk akár a halleluja is lehetne, hiszen végre a hozzáértés győzött. (Amire végül is már nagy szükség lenne.) Ugyanakkor érdemes annak részleteiben utánagondolni, mi is ebben az újdonság, a szokatlan. Hiszen az első látásra pontosan olyan, mint egy tradicionalis építész pályázat. Csak hogy egyre többször találkozunk olyan többlépcsős pályázati kiírással, amikor a szorosabban vett építészeti tervezést (rajzot) megelőzi egy olyan szakasz, ahol verbálisan kell megfogalmazni a felvetett problémákra adandó válaszokat. (A már emlegetett WTO pályázatnál is volt ilyen szakasz, de a berlini Reichstag újjáépítésénél is, hogy csak a nagyok közül említsünk kettőt. De ilyen volt az angliai Margate városának Turner múzeumára kiírt pályázata is, ahol ez a "no name" kis város nem átallotta előírni, hogy a pályázat előfeltételeként be kell nyújtani egy, "a város és múzeum kapcsolatáról" szóló tanulmányt.) Az érdekes az, hogy a verbális önkifejezés minősége és gondolati gazdagsága a tradicionális építészeti önkifejezés előfeltételévé kezd válni. Ez pedig két irányba is befolyásolja a jővőbeni építész létét. Egyrészt már az oktatás szintjén figyelmet kell fordítani erre a területre, másrészt lehet, hogy az a bizonyos csoport, melyet az írás elején emlegettünk, s melynek a hatékony együttműködésén alapszik a jó építészet, kiegészül a poétákkal. De ami még ennél is izgalmasabb, az előre bejelentett szándék a nyílt kártyákkal való játékot honosítja meg, elkerülendő a "király meztelen" helyzeteket. (Ideillő megjegyzés: kösd föl a gatyát, magyar!)
Az építészeti igény verbális kifejezésének térhódítása azonban előrevetít egy még szokatlanabb jelenséget. Nevezetesen az építészet nélküli építészet új formákban való megjelenését. Az ilyen típusú építészet mindig is létezett, legfeljebb az építész, néha durcásan, néha csodálva teljesítményeit, de nem szívesen vett róla tudomást. Talán azért, mert nem volt igazi versenytársa. A virtuális építész könyvtárak hihetetlenül gyors expanziójával azonban vélhetően egy internet alapú, új fajta építészek nélküli építészet fog kirajzolódni. Illetve ebből következően érzékelhető egy új "építész-fajta" megjelenése. Ők lesznek azok, akik a vágyakat lefordítják az építészeti verbalitás nyelvére. Mondhatnánk, ki fog alakulni az építész-poéták szakmája. Ők nem azok, akik már ma is kihúzzák az asztalfiókjukat, és azt mondják, tessék választani, mert ott minden fellelhető: a neo ciki, a neo bauhaus, a neo postmodern, a neo stb. (Ne tessék félreérteni, az ilyen asztalfiókban rejtőzködő kincsestárak tényleg azok, hiszen nem feltétlenül cinikus gondolkodás eredményei. Ezentúl nem véletlenül került rögzítésre az, hogy rossz építészekkel, s azokkal, akik őket felkérik az írás nem foglalkozik. Ők vessenek magukra.) Az építész-poéta nem az általa kidolgozott megoldásokat próbálja eladni, hanem a vágyak minél pontosabb megfogalmazásait. Ennek alapján a megrendelő maga állítja össze a terveket a szinte végtelen lehetőségeket adó választékból.
Az útleírás zárószavaként álljon itt, hogy a ránk váró utazás során egyre fegyelmezettebbé, és ugyanakkor egyre szabadabbá válunk. Egyrészről a szerződéses lét struktúráltabbá teszi életünket, de hogy ezt az állapotot elérjük, szárnyalóan költőivé, azaz szabaddá kell válnunk. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az építészet nélküliséggel, az építész szakma mai értelembe vett eltűnésével, elegánsabban fogalmazva, az építészet várható paradigmaváltásával már nem (mesterségesen) magunkra utalva kell szembesülnünk.